Dr. Neufeld egy klinikai pszichológus, fiatalokkal, gyermekekkel és az őket nevelő felnőttekkel foglalkozik. Több mint öt évtizede segíti a felnőtteket abban, hogy olyan körülményeket teremtsenek gyerekeik számára, amelyben egészségen nőhetnek fel. A gyermekfejlődés, a stressz, a trauma és a reziliencia kiemelkedő szakértője, valamint a bestsellerré vált, időtálló “A család ereje: Miért van szükség a szülőkre jobban, mint a kortársakra” című könyv szerzője.
Ez az írás egy rövidített kivonata a dr. Neufeld-del készített interjúnak, amelyben szó esik az érzelmi kapcsolódásról, a játék terápiás erejéről és még sok másról. Hallgasd meg a teljes interjút az A trauma ajándékai című podcast-ban.
Tudtam Gáborról. Három évvel járt felettem az egyetemen, és szerkesztője volt az egyetemi újságnak. Nagy bátorságra vallott, hogy egy radikális baloldali volt, palesztin-párti. Ez, minthogy maga is zsidó, eléggé felkavarta a kedélyeket a nagyon zártnak számító zsidó közösségben. Igazából akkor ismertem meg őt, amikor a felesége elhozta őt egy, a szülőknek tartott órámra. Figyeltem őt, ahogy issza a szavaimat, miközben tágra nyitotta a szemét, mint aki megtalálta azt amit keresett. De amikor megtudtam, hogy felhasznált az anyagomból, dühös lettem. Azok az én gondolataim voltak! Amúgy meg hivatkozott rám, mint forrásra, és hát… én lassan írok, ő pedig természetes tehetség az írásban.
A feleségeink hoztak minket össze, nagyon jó barátok lettünk, majd együtt dolgoztunk a ‘A család ereje’ című könyvön. Én már előtte megírtam a kéziratot, így az én szerepem az volt, hogy az írásom használható legyen Gábornak, az ő része pedig az volt a könyv elkészítésében, hogy tovább írja ás átalakítsa azt, használva remek írói képességeit. Azzal viccelődtem, hogy az én ’ceruza készletemben’ csak 12 színes ceruza volt, míg az övé volt a nagy ’64 darabos színes ceruza készlet’. Nagyon jó volt a kapcsolatunk, és szerettem volna, ha az együttműködésük tovább folytatódik, de neki rengeteg saját anyaga volt, amit meg akart írni és amit publikálni akart.
Néhány tevékenységből visszavonultam, amik eléggé lekötötték az energiáimat, úgy mint az egyetemi oktatás és a frontvonalon folytatott terápia munkám. Megtartottam ugyanakkor a terapeuták mentorálasát, a nemzetközi előadásokat, és továbbra is irányítom a Neufeld Intézetet. Ez így is egy teljes állás, elfoglaltabb vagyok mint valaha. Ezenkívül kiváltságosnak érzem magam, hogy szerepet vállalhatok a most két éves hetedik unokám felnevelésében is. Ez egy remek lehetőség is egyben számomra, hogy közvetlen megfigyeléseket végezzek a kapcsolati dinamika témában, amiről amúgy is oktatok. Ha bármikor beszédet tartok, meríthetek a jelenlegi új felismeréseimből.
A Neufeld Intézet küldetése, hogy az emberi kapcsolódásról, a kapcsolatokról és a létezésről szóló üzenetet világszerte terjessze, és azt a lehető legszélesebb körben hozzáférhetővé tegye. Az intézet továbbá, több mint 40 kurzust kínál 10 nyelven – mindegyiket szülők, pedagógusok és szakemberek számára alkottam. Az Intézetet egy nonprofit alapítványként hoztam létre, időközben visszavonulva a ‘megélhetési munkából’, hogy annak szentelhessem az időmet, ami a legfontosabb mindazok számára, akik gyermekekkel foglalkoznak.
Az életművemnek azt tekintem, hogy felnőtteket segítek abban, hogy olyan feltételeket teremtsenek, amelyek biztosítják gyermekeik egészséges fejlődését. Véletlenszerűen sodródtam erre a területre – akárcsak Gábor, én is orvosnak készültem. Mindig is arra törekedtem azonban, hogy megértsem a dolgok mélyebb értelmét, és úgy éreztem, a legnagyobb kihívás önmagunk megértése. Így végül a fejlődéstan és a klinikai pszichológia doktori képzése felé vettem az irányt.
Időközben megszületett az első két lányom, és nem értettem, mi történik körülöttem. A megértésük igazi kihívást jelentett, de aztán ez indította el a karrieremet. Akkoriban még fogalmam sem volt róla, hogy a titok abban rejlik, hogy megértsem, mi zajlik egy két-hároméves kisgyermek belső világában. Amit viszont biztosan tudtam, hogy a lányaimmal való kapcsolatomat nem irányíthatják szakkönyvek. Ennek mélyen belül kell megérnie. Szükséges volt megértenem a gyermekeimet – a belső világukból fakadó külső megnyilvánulásaikon keresztül. Ez lett az utam, az én küldetésem – mindvégig.
A megértésen alapuló megközelítésem lényege az, hogy ahelyett, hogy azt próbáljuk kitalálni, mi éppen a helyes teendő, odafigyeléssel érthetjük meg a gyermekünket. Mélyen ironikus, hogy bár soha nem volt még ennyi könyv vagy ‘szakértő’, aki megmondja, mit tegyünk, még soha nem voltunk ennyire elbutítva.
A másik felismerésem, egyrészt, mint képzett viselkedés tannal foglalkozó szakembernek, másrészt. mint szülőnek, hogy soha nem szabad a viselkedést a jóllét és a kapcsolat elé helyezni. Rájöttem, hogy a gyereknevelés alapját jelentő kapcsolat egyszerre láthatatlan és alulról építkező folyamat. Ahhoz, hogy hatással lehessek a gyerekekre, egy láthatatlan, belülről kifelé (a gyerek belső világából fakadó külső megnyilvánulásokon keresztül) és alulról felfelé (a gyerek szükségleteire érzékenyen reagáló szülői) kapcsolatot kellett kialakítanom.
Ez elindította bennem annak megértését, hogyan működik bennünk a kapcsolódás és az összetartozás iránti belső késztetés. Az fejlődéselmélet alapgondolata szerint, ha a feltételek támogatóak, az emberi potenciál kibontakozása teljesen spontánszerűen kibontakozik.
A gyereknevelésben az a kihívás, hogy ne az éretlenség következményeire reagáljunk, dolgokra melyek rosszul sültek el, vagy hogy ne sürgessük a gyerekek érési folyamatát, hanem hogy olyan támogató környezetet teremtsünk, amelyben a gyerekek veleszületett tulajdonságai maguktól kibontakozhatnak. Ahogy belemélyedtem a tanulmányaimba, elkezdtem ötvözni a fejlődéstant, a kötődés elméletet és az idegtudományt, és szerettem volna megosztani mindazt, amit megfigyeltem és rendszereztem.
Ami visszatartott attól, hogy kövessem a szabályokat meghatározó könyveket vagy a ‘szakértői’ tanácsokat, az épp a saját neveltetésemből fakadt. Amíg terapeuta nem lettem, nem tudtam, milyen szerencsés voltam, hogy egy teljesen szégyenmentes légkörben nőttem fel. Mindkét szülőm mély szégyen érzetben nőtt fel, anyám családon belüli szexuális zaklatás áldozata volt. Annak ellenére hogy a gyerekkori tapasztaltaik mély nyomokat hagytak bennünk, tudták, hogy nem kell mindenre tudniuk a helyes választ. Ehelyett, ők maguk lettek a válasz számomra. Világra hoztak, hogy létezzek az életükben, hogy szeressek, hogy érezhessem, hogy tartozok valahova… Az ő szülői gondoskodásuk ültette el azokat a magokat, amelyek a munkámban csíráztak ki.
És amikor több mint 25 éve ezek a palánták épp kezdtek kivirágozni, egy óriási akadályba ütköztem. Így, bár két évre tele volt az előjegyzett kliens listám, egy éves szünetet tartottam, hogy egészében újragondolhassam a módszeremet. Ez döntő momentum volt számomra, mert ekkor ismertem fel, hogy minden valódi átalakulást és fejlődést, amit addig megfigyeltem és megtapasztaltam, az a mély vágy hajtott, hogy a válasz legyek arra, amire egy másik embernek szüksége van. Vagyis nem a tudás, a könyvek vagy a tanulmányok tanították meg ezt nekem, hanem az a felismerés, hogy ez a vágy a saját fejlődésemet szolgálta, és közben másokat is gyógyított. Ez a gondoskodás folyamatos áramlásához való visszatérés volt, amelyben nem is arra vágyunk, hogy tudjuk a válaszokat, hanem hogy mi legyünk a válasz a másik ember szükségleteire – a kapcsolatban lévő szeretet, a valahova tartozás, az azonosság, a létezés elfogadása, és a belső valónk meglátása iránti igényekre. Amikor valamire vágyunk, megnyílunk. Megjelennek a könnyeink. Megvan a saját folyamatunk.
Innentől kezdve, abbahagytam a felnőttek terápiás kezelését. Ehelyett arra kértem őket, hogy fordítsák a figyelmüket a gyerekeik felé, akik annyira fontosak számukra. Abban segítettem őket, hogy oly módon figyeljenek oda a gyerekeikre, hogy megértsék őket és, hogy úgy legyenek jelen az életükben, hogy ők lehessenek a válasz a gyerekeik számára. Ekkor, azt érezték, hogy valami teljes átalakulás zajlott le bennük. Ezért amikor a gyerekek egészséges fejlődéséről beszélek, gyakran így címzem az előadásaimat: “Váljunk a gyermekeink szükségleteinek válaszává”. Mert, hogy ez a dolog lényege. A fókusz a gyerekeken van, és nem azon, hogy mi szülők mennyire sérültek vagyunk. Az én szüleim erre a legjobb példa. Nagyon szerencsésnek vallhatom magam, mert én nem örököltem azt, ami elvárható lett volna olyan szülőktől, akiket megtört az élet a saját környezetükben.
A trauma ajándékai egy heti podcast, amely személyes traumák történeteit, átalakulásokat, gyógyulási folyamatokat mutat be, miközben feltárja az autentikus önmagunkhoz vezető út ajándékait. Hallgasd meg az interjút – és ha tetszik, kérlek, iratkozz fel, írj róla értékelést vagy véleményt, és oszd meg másokkal is a környezetedben.
A szerzőről
Rosemary közel 25 éve dolgozik az Autentikusság területen, segítve klienseit abban, hogy felszínre hozzák valódi önmagukat, majd ezt hiteles márkákon keresztül megosszák az üzleti világban. 2021-ben, miután megnézte A trauma bölcsessége (The Wisdom of Trauma) című filmet, felfedezte Dr. Máté Gábor munkásságát, belemélyedt a Compassionate Inquiry szakmai kurzusába, majd elvégezte a mentorship programot.
